2018

A magyar költészet napja- Tóth Krisztina

A költészet napját Magyarországon 1964 óta József Attila születésnapján, április 11-én ünneplik. Idén második alkalommal indul útjára egy megemlékezés a blogon ezen alkalomból. A mai napon összesen 9+1 kortárs és korábbi századok híres költőinek verseivel és rövid életrajzaival ismerkedhettek meg.

Tóth Krisztina az egyik legismertebb és legolvasottabb magyar szerző, munkáját számos irodalmi díjjal ismerték el. 1967-ban született. Szobrászatot, majd irodalmat tanult, egyetemi évei alatt két évet Párizsban töltött. Budapesten él. Francia költészetet fordít, kreatív írást tanít. Tíz verseskötete és hat prózakötete jelent meg, Akvárium című regénye tavaly a neves német Internationaler Literaturpreis shorlistján szerepelt. Műveit több, mint tíz nyelvre fordították, regényei és novellái olvashatóak többek között német, francia, lengyel, finn, svéd cseh és spanyol nyelven is. A gyerekirodalomban szokatlan témájú, humoros hangvételű, a tabutémákat könnyedén feldolgozó műveivel hívta fel magára a figyelmet. Az Anyát megoperálták című könyve kisiskolásoknak mondja el, mi is az a daganatos betegség, az Orrfújós mese főszereplője pedig két fika, akik egy orr jobb és bal oldalában laknak. A lány, aki nem beszélt című meséjét saját lányának örökbefogadás-története ihlette. Világadapter című új verseskötete 2016 júniusában, új mesekönyve Timkó Bíbor illusztrációival 2017 tavaszán jelent meg Felhőmesék címmel. A Párducpompa című tárcakötetét a 2017-es ünnepi könyvhétre adta ki a Magvető. 2018 márciusában jelent meg szintén a Magvető Kiadó gondozásában a Hazaviszlek, jó? című regénye.

 

Szilveszter

Hát elkergettem ezt az évet is,
hónak öltözve most megy éppen el.
Tudom, hogy vagy, csak nem velem, nem itt,
de minden rendben mégis: létezel,

képzelt és fogható helyek
határán ott egy másik este,
és most, hogy gondolatban néztelek,
csupa idegent láttam benne,

de én is, ha a táskám kipakolnám,
csupa idegen holmi volna:
zsebkendő, kulcsok, elázott igazolvány,
egyáltalán, felismernél-e róla?

Mondanád-e cipőmről kapásból,
hogy az enyém? Tudnád-e, ahogy én egy
fogasra akasztott kabátból,
vagy még előbb, még mielőtt belépek?

Mintha tükörből nézném a szobát:
milyen tágas és ismerős idegenség,
nem lévő másik létem – át
kéne aludni ezt az estét,

aludnom kéne súlyos évekig.
Merülj, merülj, ne juss eszembe,
hogyha a nevem kérdezik,
ne gondoljak a te nevedre.

Sajnálom

– mondta.
Nincsen több beszédem
az egymás szavába vágó évszakokkal,
a lépcsőn lepörgő levéllel:
mindenre van már hallgatásom.
A szó nélkül hagyott virágzás,
nem mondom, zavarba hoz néha,
ilyenkor félrefordulok, vagy
úgy teszek, mintha mit se tudnék.
Memorizálok.
Megjegyzem a dombot,
ahogy a domb is elismétli
a vonatot, naponta kétszer,
és az eloszló füst után
a látvány helyreáll.
Keret vagyok.
Megőrzök, átfogok.
Bevéstem régen tenyerembe
az összes járható utat:
csukott, járhatatlan tenyér.
Az időt úgy mérem, ahogy
a kérgen megtett hosszú-hosszú nap
után a gyantacsepp
leér.

Tóth Krisztina, Porhó. 2001., Budapest, Magvető

A forrásokat megtekintheted itt és itt.

Hozzászólás